Második fejezet

                                

                                  RHYSSA

" Az élet nem jár gond nélkül. 

Arról szól, hogyan birkózol meg azzal, 

ami neked jutott."

- Charlaine Harris 

A rohadt életbe.

Ez volt az első dolog, ami eszembe jutott, amikor bekanyarodtunk Aaronék házához. Ezek nem házban élnek, hanem villában. Tudtam, hogy gazdagok, de hogy kő gazdagok, azt nem. Az egész ház, már ha lehet így nevezni, két emeletből állt és még a királynő is megirigyelte volna. Holt biztos, hogy külön terem van a zongorának, az ebédlőnek, és még tánctermük is van. Hirtelen úgy éreztem, mint aki bekerült egy tizenhetedik században játszódó romantikus regénybe. Csak nincs se szőke, se barna, de még fekete herceg se, aki megmentene.

A konyhájuk akkora volt, mint az én egész nappalim, konyhám és előszobám együtt véve. Ez megmagyarázza az exkluzív repülő utat. Az előszoba mesés, mintha valóban egy meséből került volna ide. Oldalról két lépcső vezet az emeletre és esküszöm, tuti arannyal van lefestve a korlát. A hatást, pedig kellően megkoronázza a lépcsőkön lévő vörös szőnyeg. Itt az ember lánya igazi hercegnőnek érezheti magát, az már biztos. 

- Carina Selena McCahtly! – Ő, pedig nem más, mint Aaron anyja, Margaret Denver. Rövidre vágott szőke haja, tökéletesen áll. Kék kosztümruhája pont passzol rá és az a gyöngysor a nyakában, biztos, hogy igazi. Miért nem lep ez meg engem? Kitárt karokkal tart felém, én pedig legszívesebben egészen Floridáig futnék, tizenkét centis magas sarkúban és egy pillanatra sem néznék vissza.

- Margaret! – Fogadom az ölelését. Enyhe parfümöt érzek rajta, amit meg kell hagyni, nagyon jó. Carina fejből megmondaná a márkáját, de nekem ötletem sincs. Van egy olyan érzésem, hogy főleg az improvizálásra fog épülni ez az egy hét.

- Anya, megfojtod szegényt! – Persze, hogy nem Aaron aki meg ment, hanem az öccse Dominic. Margaret végre elenged, és már nem érzek égető késztetést a Floridáig tartó futáshoz. Hálásan pillantok a fiatalabb testvére felé, aki csak mosolyogva veszi irányt az egyik terem felé.

- Gratulálok! – Mondom mosolyogva és legalább ez a mosoly igazi. Nem mindennapi, a harmincadik házassági évforduló. Az én szüleim két éves korunkig bírták. Nem egy nagy teljesítmény.

- Köszönöm Kedvesem! – Azzal arcon csókol. Kezdek kételkedni abban, hogy Aaron is ebbe a családba tartozik. Az egyetlen logikus magyarázat, hogy örökbe fogadták. Itt mindenki kedves, csak ő az, aki egy seggfej. Mi pedig átverjük ezeket az embereket.

Gyorsan elnyomom a bűntudat első hullámait.

Aaron mellém lép, kezét a derekamra helyezi és az anyja nyomában haladunk arra, amerre Dom eltűnt pár perccel ezelőtt. Egy közepes méretű teremben kötünk ki. Ha tippelnem kellene, ez az étkező, ami nem mellesleg gyönyörű. Egy hatalmas kristálycsillár lóg a plafonról és minden pasztellszínű. Megnyugtató és kellemes egyveleg. Margaretnek van érzéke, mindehhez, mert kétség kívül az ő munkája lehet. Az asztalon fehér porcelán tányérok vannak elhelyezve és kristálypoharak. Itt aztán adnak a luxusra és a megjelenésre. Rajtunk kívül még pár ember van az étkezőben.

A másik helyiségbe vezető boltív nagyon ismerős. Kicsit közelebbről megnézve, már értem is miért. Ezt a nővérem tervezte. Indák kuszasága, melyekből tökéletesen kifaragott liliomok kelnek életre. Egy-egy virágon még pillangó is található. Valóban gyönyörű munka. 

Egy korosodó férfi indul el felénk. Hirtelen prédának érzem magam, és megint kedvem támad a futáshoz, de kihúzom magam és állok elébe, bármi is történjen.

- Carina! - Azonnal kapok két puszit az arcomra. Itt mindenki olyan közvetlen, amit nem igazán szeretek. Jó az a két méter távolság, s ha egy kicsivel több, az csak jobb nekem.  

- Apa! – Nyújt kezet Aaron. Aha, szóval ő lenne Aaron apja, Andreas. Magas férfi, haja már őszülő, de korához képest nagyon jól tartja magát. Kisugárzása tisztelettudó és másoktól is ugyanezt várja el. Most már értem, miért mondta annak idején Carina, hogy én sosem tudnék ide beilleszkedni, a folyton züllött életemmel. Akkor, kissé szíven ütött ez a mondat, de most már, teljesen megértem. Ha önmagam adnám, az elején még kedvelnének, aztán már látni sem akarnának, nem még, ha a múltamról is tudomást szereznének.

Ökölbe szorítom a kezem. Ezt most nem ronthatom el. Annyi mindet elrontottam már, ezt nem tehetem rönkre. Ez fontos a nővéremnek, tehát fontos nekem is. Kedvesen mosolygok mindenkire, és mielőtt bármire válaszolnék, átgondolom, hogy Carina hogy és mit mondana ebben a helyzetben. Egész éjjel tanulmányoztam, a Local&Beat építészcéget és az új hotel láncolatot, amit a Frank Charles, Florida egyik legnagyobb üzletembere épített és fog vezetni. Mindent aprólékosan átnéztem, hogy ne legyen buktató.

- Mond csak Carina, hogy halad a cég? – Na, igen, nem is számítottam másra, Andreastól, a nővérem elmondásai alapján. Számára elsődleges, hogy legyen rendes munkahelye egy nőnek, tisztességes fizetése, és semmi ne mocskolja be a nevét. Én minden szempontból megbuknék. Talán a tisztességes fizetésnek felelnék meg, de számára a munkám, nem lenne elfogadható. Míg a nővérem, teljes mértékig makulátlan.

- Minden tökéletesen halad. Hamarosan egy új üzlet jön létre és Local&Beat hatalmas hírnévre tehet szert! – Miközben ezt mondtam, kihúztam magam. Üzleties hangnemet vettem fel. Hála az égnek, ebben van gyakorlatom. Elég állásinterjún vettem már rész Carina helyett.

- Ez remekül hangzik! – Csapja össze a tenyerét. – Üljünk le, mielőtt a feleségem jön értünk – nevet fel és indul meg az asztalok felé. Aaron és én is elindulunk, és végre elengedi a derekam én, pedig fellélegezhetek egy kicsit. Nem bírom a közelségét. A hideg kiráz tőle. Sosem fogom megérteni, mit is szeret annyira benne a nővérem. De még mielőtt magamra hagyna az apjával, félre von a terem egyik sarkába.

Felhúzott szemöldökkel nézek rá.

- Eddig nagyon jó, Rhyssa. Amikor a nővéred előállt ezzel az eszement ötlettel, komolyan azt hittem, hogy el fogod cseszni, de most látok némi esélyt a dologra! – Mosolyodott el. Kibújt a szög a zsákból. Utál engem, ami nem lep meg. Én is őt.

Felemeli a kezét és megsimogatja az arcom. Legszívesebben elcsapnám a kezét, de nem tehetem, az túl látványos lenne. Pedig, biztosan szépen csattanna a kezem az arcán. Nekem meg jól esne, csak szimplán. Én is elmosolyodok, közelebb hajolok hozzá. Kezeimet a vállára teszem, és a fülébe súgok.

- Ha ártani mersz Carinanak… - hangom kimért és lassú. -… nem fogsz tudni elég gyorsan elfutni előlem. Megtalállak, és tönkre teszlek. Ezt nem érted teszem, hanem a nővéremért. Capisce? – Eleresztem a vállát és hátrébb lépek. Édesen elmosolyodok és belenézek barna szemeibe. Harag apró szikrái lobbannak fel benne. Lehet, hogy egy kicsit messzire mentem? Meglehet, de valahogy nem tudott érdekelni. Nem tudom megmagyarázni mi az, ami ezt az utálatot váltja ki belőlem, de az érzés mindent elsöprő, amikor ránézek.

A csípőm után kap, és szorosan magához von. A szemem sarkából látom, hogy egy szőke hajú lány kuncogni kezd a mutatványra. Kívülről talán kedves és intenzív mozdulatnak tűnhet, de a holnap megjelenő lila folt, mert biztos csatlakozik a többihez, amit a gépen szereztem, egyáltalán nem erről fog árulkodni. Fülemnél érzem a leheletét és kiráz tőle a hideg.

- Csak, hogy tisztázzunk valamit! – hangja fenyegető. – Ha ezt elcseszed, te nem fogsz tudni elég gyorsan elfutni előlem. Sokkal több befolyással bírok, mint te. Hidd el, nem akarsz ellenségednek, se te, de a nővéred sem. Capisce? – Harag tölt el. Az egy dolog, hogy engem fenyeget, de hogy a nővérem. Komolyan, hogy lehet Carina ennyire vak? Aaron mindenki előtt játssza a jó fiút, főleg Carina előtt, csak azt nem értem miért. A legjobb az egészben, hogy minden nőnemű lény, bedől ennek a seggfejnek.

Hátrébb lépek és elrejtem az érzéseim. Elmosolyodom, és halkan szólalok meg.

- Azt hiszem, mind a ketten értjük egymást – épp indulnék, mire elkapja a csuklóm. Felé fordulok, és értetlenül nézek rá. Nekem elég világos volt, hogy ezzel vége a kis beszélgetésünknek. Hát, úgy fest, neki nem volt az. Közelebb lép és arcon csókol, majd faképnél hagy. Pillanatokig megmozdulni sem bírok. A lábaim, gyökeret eresztettek.

- Minden rendben? – Oldalra fordulok.

- Persze, Andreas. Minden a lehető legnagyobb rendben! – Pedig nem volt. Andreas a karját nyújtja, én pedig elfogadom.

Az asztalhoz vezet. Kihúzza nekem a széket, majd pedig helyet foglalok. Egy kissé felkavart az előbbi beszélgetés. Vagy is, ugyan kit ámítok, legszívesebben kikaparnám a szemét.

- Nos, Carina, akkor milyen üzletről is van szó? – Ez, azonnal észhez térít. Andreasra nézek. A kezem összekulcsolva az asztalra helyezem, mintha csak egy megbeszélésen, és nem egy családi összejövetelen lennék.

- A keleti parton, hamarosan egy hotel láncolat fog épülni. A cégem pedig azon van, hogy ezt a munkát mi kapjuk meg. Ha ez megtörténik, én fogom tervezni az épületeket a csapatommal – büszke mosolyra húzom a számat. Büszke vagyok, mert sikeresen megjegyeztem mindent és a nővérem sikerei miatt. Keményen dolgozott azért, hogy most itt tartson.

- Ez remekül hangzik. Rengeteg pénz lehet benne. Ha pedig a cége meg…- nem fejezi be a mondatot. Átnéz a vállam felet. Megfordulok ültőmbe, hogy megnézzem, mi az ami, helyesebben ki az, aki ennyire leköti hirtelen Andreas figyelmét. – Megbocsátanál egy pillanatra? – Meg sem várja a válaszom, feláll, és a férfihoz sétál.

A húszas évei végén járhat. Magas, majdnem százkilencven centi körül van, Andreas éppen, hogy az álláig ér. Fekete haja rakoncátlanul hullik a homlokában. Zöld szemei pedig, mintha szikráznának. Várjunk csak! Nem mind a két szeme teljesen zöld. Az egyik, a bal szeme, félig barna.

Már hallottam erről. Heterokrómia, ha jól emlékszem. Elég ritka jelenség, eddig talán egyszer, ha láttam hasonlót.

 Farmert és egy fekete felsőt visel. A nyakában, pedig egy lánc lóg, aminek medálját a felsője alá rejtette. Automatikusan érintem meg a sajátomat.

Tekintetem ismét az arcára szegeződik. Lágy vonásait, erős álkapcsa fogja közre. Igazán férfias és lenyűgöző. Az arca, jobb oldalát egy vágás tarkítja, a fülétől párcentire egészen az álláig. Még is, lehetetlenség azt mondani, hogy csúf. És van valami, egészen különleges a kisugárzásában, valami, amit nem lehet megmagyarázni.

Andreas hevesen magyaráz neki, az idegen, pedig csak bólint egyet, majd Andreast követve, visszajönnek hozzám.

Felállok. Andreasnál is alacsonyabb vagyok, de amikor a férfi elém áll, komolyan kicsinek érzem magam, ami az én százhetvenöt centimmel igen ritka jelenség.

- Carina, biztosan emlékszel még, Aaron unokatestvérére, Maxwellre! – Int felé. Felemelem a fejem és egyenesen a szemébe, nézek. Az egyetlen érzelem, amit látok rajta, az a meglepettség. Mi franc? Carina egy szóval sem említette ezt a fickót.

- Hát persze! Örülök, hogy újra találkozunk! – Nyújtom a kezem, hogy kezet rázzunk.

Amikor megérintett, hirtelen elektromosság futott végig rajtam. Kétség sem fér hozzá, hogy ő is érezte, láttam a szemén.

- Miss McCathly! – Ám ahelyett, hogy megrázná, kezet csókol. Még soha, senki nem csókolt nekem kezet. Érzem, ahogy pír önti el az arcom. – Részemről a szerencse! – Hangja lágy és erő egyvelege. Igazán különös egy férfi.

- Nos, foglaljunk helyet! – Andreas visszaül az asztal elejére, és én is visszaülök a helyemre. Maxwell pedig, Andreas balján, velem szemben foglal helyet. – Éppen, Carina legújabb üzletéről beszélgettünk. Érdekel Max? – A férfi rám néz. Szinte perzsel a tekintete. Uram irgalmaz!

- Nagyon kíváncsi vagyok! Ön építésztervező ugye? – Pillanatok alatt összeszedem magam. Ebben már igazán jó vagyok, azt hiszem.

- Igen! De kérem, tegezzen, igazán zavarba ejtő a magázás, ebben a társaságban – mosolygok rá. Aaron apja, gyorsan bevezeti, ami eddig elhangzott, és pedig nézem, ahogy a két férfi beszélget.

Próbálok bármi hasonlóságot észrevenni közte és a Denver testvérek között, de semmi. Egyáltalán nem látszik, hogy ebbe a családba tartozna. Olyan kívülálló. Néha-néha rám néz, én, pedig hozzá fűzök egy-egy mondatot.

Maxwell, egy igen érdekes személyiség. Nem tűnik túl távolság tartónak, de azért nem enged túl sokat látatni. Van egy fal, amit gondosan maga közé épített, ami nem enged betekintést. Nem láthatjuk, milyen ő valójában, csak azt, amit meg akar mutatni.

Udvariasan elnézést kérek, majd felállok és a mosdóba megyek. Miközben elkanyarodom, a szerintem megfelelő irányba, meglátom azokat a zöld szemeket. Mint egy macska, úgy követ a tekintetével, egészen addig, amíg el nem tűnök.

Szerencsére, nem tévedtem el. Belépek a hatalmas fürdőbe, és azonnal előveszem a telefonom. Tárcsázom a nővérem.

Carinat hívtad, pillanatnyilag nem tudom felvenni, kérlek, próbáld meg később!  Szólal meg az üzenetrögzítő.

- Amint ezt megkaptad, azonnal hívj vissza! – Mormogom a telefonba és remélem, minél hamarabb visszahív. A márvány pultra helyezem a telefonom és belenézek a tükörbe. Még csak pár órája vagyunk itt, de nekem már most, elegem van.

Kinek képzeli magát Aaron? Hogy ő áll mindennek és mindenki felet, hogy amit csak akar egy pillanat alatt, megkaphatja. Hát téved. Lehet, hogy nagyobb a megfolyása, de amit akkor mondtam neki, komolyan is gondoltam. Már az elején nem kedveltem, most már, egyenesen gyűlölöm. Bosszankodásomat és a lehetséges agyvérzésemet a telefon rezgése szakítja meg. Gyorsan felkapom és felveszem.

- Mi olyan…

- Maxwell? – Szakítom félbe. Az éjszaka, sok mindent átvettünk és sok mindenen átrágtuk magunkat, de valahogy ezt az Adoniszt elfelejtette megemlíteni nekem.

- Ó, a francba! – Mondja indulatosan.

- Ó, a francba bizony! Ki ez a fazon és miért nem szóltál róla? – Kérdezem kicsit indulatosan.

- Nem számítottam rá, hogy ő is ott lesz! – Feleli. Hát ez fantasztikus!

- Oké – mondom és veszek egy mély levegőt. Hallom, ahogy vonal másik végén ő is, pont ugyan ezt teszi. – Gyors talpalót!

- Maxwell Gideon Cleator, a teljes neve. Huszonnyolc éves és egy bankláncolat igazgatója. Van két húga. Az idősebb tizennyolc éves és a neve Izabella, a kisebb tizenhat és Evangelienek hívják. Aaron unokatestvére. Az anyjának, a bátyának, másodszülött fia – az agyam már kezd zsibbadni, a sok információtól. Többen vannak, mint az oroszhadsereg.

- Másod? Ki az első? – Kérdezem.

- Lancenak hívják, ha jól emlékszem. A család, nem tartja vele a kapcsolatot. Ha jól tudom, most Franciaországban van. Egyedül, Max az, aki hébe-hóba beszél vele, de ennyi – remek! Tömör információ köteg. Kezdem magam úgy érezni, mint hal a vízben, és a kint lévő emberek, pedig a cápák.

- Szülei? – Ránézek a kezemen lévő órára. A franba, lassan negyed órája eltűntem.

- Gregor és Emily. Befektetők. Övék az egész, Pricesfall épület – Na, ne! Ezek rohadt gazdagok és még annál is jobban. Itt mindenki mocskosul tele van pénzzel?

- Orvosi gépek gyártásával foglalkoznak? – Az ujjamat a halántékomhoz szorítom, hátha a hirtelen jött fejfájás, hirtelen távozik is.

- Is. Emily szívsebész, míg Gregor állatorvos – egy egész orvosi kamara. Így könnyű lehet egészség biztosításhoz jutni.

- Fantasztikus. És rólam, tudnak bármit?

- A létezéseden kívül semmit – ez nagyon megnyugtató. Valahogy, mégis fáj, hogy nem mesélt rólam. – Figyelj, Bee nekem most mennem kell. Boldogulsz, ez biztos. Puszi! – Meg sem várja a válaszom, már le is tette.

Megmosom az arcom, aminek eredményeként persze, hogy elmosom a sminkem.  Kiveszem a táskámban lévő pipere cuccokat, és rendbe rakom magam. Gyors igazítások és végzek is.

Már a kilincsen van a kezem, amikor egy ismerős hang üti meg a fülem.

- Tartsd magad távol tőle, Max! Nem viccelek! – Óvatosan, résznyire kinyitottam az ajtót és kilestem rajta. Aaron alakját azonnal felismerem, de még sem ő az, ami vonzza a tekintetem, hanem Maxwell Cleator.

Aaron a falhoz szorítva tartja őt, de nem úgy tűnik, mintha Maxwell nagy ellenállást tanúsítana. Arca, kiismerhetetlen, szemei a legnagyobb nyugodtságot tükrözik.

- Én nem te vagy Aaron. Én nem nyúlom le, mások barátnőit! – Csapja el a kezeit és löki hátrébb Aaront. A pillanat egy törtmásodpercéig a tekintetünk összekapcsolódott. Mintha átlátott volna rajtam, mintha tudná, hogy nem az vagyok, akinek ki adom magam.