Harmadik fejezet

Szép őszi estét nektek!

Hogy vagytok? Sikerült már belerázódni az iskolai életbe vagy már ti is annyira várjátok az őszi szünetet, mint én? Számolom a napokat, már szeptember elejétől kezdve és ünnepélyesen jelenthetem, hogy már csak 3 nap van az áhított szabadságig, még ha rövid ideig is tart! Viszont megéri élvezni ezt a rövid időt is. :)

De, tudom, sok a szöveg! Mielőtt belecsapnák a számomra utált lecsóba, szeretném megköszönni a sok kommentet! Hála nektek, tudom, mit gondoltok a történetről és tudom, kiről mi a véleményetek! És ez nagyon sokat jelent nekem! 

Nagyon köszönöm nektek!

Jó olvasást!

Nyomot mindenképpen hagyjatok!

Ölel;

Amnestia Simon 

MAXWELL

 

"Soha nem lehet tudni, hogy mit hoz az élet, 

de ahhoz, hogy újra kezdd, vagy mindenkinek hátat 

kell fordítanod, vagy mindenki neked fordít hátat."

- Ezel - Bosszú mindhalálig c. film 

Már akkor tudtam, hogy ott áll és mindent hall, mielőtt megpillantottam volna. Zsigereimben éreztem a jelenlétét. Előtte nem volt ilyen. Az első találkozásunkkor, egyenesen azt éreztem, hogy semmit nem éreztem. Csak ürességet, udvarias távolságtartást. Mintha ez a nő, maga lenne a megtestesült tökéletesség, pont, mint amit a Denver család el is vár tőle. De most, valami egészen mást érzek. Ez a lány, ennyit változott volna?

Életerő sugárzik belőle. Egy olyan nő áll előttem, aki tudja, mit akar és el is veszi azt. Egyenes és mélyen a szemébe nézek, hátha meg tudom fejteni a talányt, de képtelenség.  Egyszerűen nem tudok rájönni miért más most, mint akkor.

Aaron rám néz. Barna szemeiben düh szikrázik, kezei, pedig ökölbe vannak szorulva. Fenyegetőnek próbál feltűnni.

- Aaron, ne! – Szorulnak a lány kezei Aaron csuklójára. Legyen bárki is ez a lány, egy biztos, ez a taknyos nem érdemli meg. Egy utolsó pillantást vetek a lányra, majd sarkon fordulok és otthagyom őket.

Lancenek igaza volt. Ezek nem változtak semmit és nem is fognak. Ha valami nem tökéletes, már nem is jó. Az emeleten, az utolsó szoba az enyém. Belépek és egyenesen a brandys üveghez, megyek. Nincs is jobb, mint egy üveg Brandy és az egész Denver család elviselhetőbb. A zsebemben lévő telefon hangos csörgésbe kezd. A csengőhang mindent elárul hívójáról.

- Issy … - Szólók bele. Hangom egészen más színt vesz fel, csak, mint mindig, amikor a húgommal beszélek.

- Maxie! Úgy örülök, hogy végre hallom a hangod! – Ezzel én is így voltam. Lehet, hogy a húgom mindössze tizennyolc éves, de sokkal érettebb a koránál. Úgy lehet beszélni vele, mint egy felnőtt nővel. Talán ez az oka, amiért úgy is kezelem. Képtelenség tizennyolc-évesként bánni ezzel a lánnyal!

- Én is! Hogy vagy? Milyen az egyetem? – Zúdítom rá a kérdéseim. Válasz helyett azonban csak egy mély sóhajtást hallok. Összeráncolt szemöldökkel lépek az ablakhoz és lesek ki rajta. A család apraja nagyja kint van, és csoportokba tömörülve beszélget. Milyen békésnek is tűnik.

- Kissé zsúfolt és káosz még, de majdcsak beleszokom. – Szinte látom magam előtt, ahogy megrántja a vállait, és fekete hajzuhataga hullámzik a vállán. Ez megmosolyogtat. Sokkal jobban hiányzik a húgom, mint ahogy azt gondoltam volna.

- Csak vigyázz magadra rendben, Issy? – Az asztalhoz sétálok és kiveszem a táskámban lévő laptopot.

- Mint mindig bátyus! Mikor jössz Kaliforniába? – Hát igen, nem könnyű, ha az ember lánya több ezer kilométerre megy tanulni, csak hogy távol legyen az őseitől. Ez sok mindent elárul a szüleimről.

- Egy hét múlva utazom Franciaországba, útközben, pedig meglátogatlak és elmegyünk abba a kicsi étterembe, amit úgy szeretsz. – Csak egy hét és jön az édes szabadság, csak eddig kell itt kibírni és évekig, megint nem kell jönnöm.

- Remekül hangzik! Viszont most mennem kell, kezdődnek az óráim! Szeretlek Maxie!

- Vigyázz magadra! Én is szeretlek! – Bontom a vonalat. A laptopom gyorsan életre kell és megjelenik a háttérképem. Én, Lance és Issy vagyunk rajta, idén nyáron a Canal Saint-Martin hídon. Issy középen áll, Lance meg én a két oldalon. Mindannyian szélesen mosolygunk. Ritka jelenségek egyike.

Órákat töltök azzal, hogy a jelentéseket, költségvetéseket nézem át és analizálok. Egy alap vázlatot készítek és remélem, a tanács majd engedélyezi. Hiába vagyok igazgató, szükségem van a tanács jóváhagyására és támogatására, főleg az utóbbira.

Rizikós egy terv és akár hatalmasat bukhatunk rajta, de ha bejön, a világgazdaság vezető élére kerülhetünk és onnan már, határ a csillagos ég. Átfutom a kezdetleges terveket, majd mindet elküldöm a titkárnőmnek, hogy ő maga is tekintse át, és ha van javaslata, tegye meg és az esetleges hibákat, javítsa ki. Mindent, ami a bukást jelentheti, ki kell zárni! Nem engedhetem meg magamnak a bukást, most nem.  

Mire végzek mindennel, már besötétedik. Megnyomkodom a szemem. Látogatást kellene tennem, Dr. Fellnél, hogy megvizsgálja a szemeim. Az órámra pillantok. Ideje lemennem, még mielőtt Margaret jön fel értem és a fülemnél fogva, rángat le, mint amikor gyerek voltam. Lecsukom a laptopom, megiszom az utolsó korty Brandyt és lemegyek az ebédlőbe.

Az asztalnál, Andreas és a lánya, Molly beszélgetnek. Évek óta nem is láttam, Mollyt. Hosszú, szőke haját rövidre vágatta és megtépette. Az egyik sarokban pedig, Aaron, Carina és Joe, Margaret bátya társalognak. Elkerülve őket kimegyek az udvarra. Hűvös a levegő már, nem csoda, hogy mindenki bevonult. Szeptember végét írunk, már nem maradhatunk kint esténként borral a kezünkben beszélgetni.

- Tudod… - Érinti meg egy kéz a hátam - azt hittem, nem fogsz eljönni – Margaret mindössze a vállamig ért, ha lenéztem, csak a fejbúbját láttam. Lehajolok hozzá, és szorosan magamhoz ölelem. Azonnal megérzem azt az illatot, amihez gyerekként már hozzászoktam. Ezt az ismerős, megnyugtató illatot.  

- Soha nem merném ezt megtenni Nénikém! Biztos vagyok benne, hogy nem úsznám meg élve. – Mosolygok rá és engedem el. Arcán már látszanak az időkerekei, de szeme fényesebben ragyog, mint bárki másnak ebben a házban.

- Valóban, ezt soha nem bocsátanám meg neked! – Csap a karomra. – Szeretném, ha sűrűbben jönnél Max! – Fordul felém. Tudom, mit gondol, azt szeretné, ha minden olyan lenne, mint régen. De olyan, soha többé nem lesz semmi.

- Margaret…

- De, ha nem is jössz sűrűbben, kérlek, adj magadról életjelet! Ne mindent az újságokból kelljen megtudnom rendben? – Karját a vállamra helyezi és egyenese a szemembe, néz. El akarom fordítani a fejem, de nem megy. Képtelen vagyok rá.

- Rendben! 

Halk, csilingelő nevetés szakítja meg a Margarettel való beszélgetésem. May-Bell, a család gyerekkori barátja és Carina jönnek ki az udvarra. Carina egyszerű nyári ruhát visel, ami mindössze a téréig ér, szabadon hagyva izmos lábszárát. Felette pedig egy vékony, elegáns kosztümkabátot. Nem visel magas sarkút, de még így is bőven May-Bell fölé magasodik. Barna haja, fonatban omlik a vállára, de a fonat kezdi megadni magát. Semmi ékszert nem visel, mégis tökéletes az összhatása. Sminkje nem túl erős, épp, hogy csak visel valamennyit, de mintha, ez teljesen idegen lenne tőle. Valahogy egy erősebb, dominánsabb sminkkel tudom őt elképzelni.

- Különös nem? – Maggs hangja rángat vissza a valóságba.

- Ezt, hogy érted? – Kényszerítem magam, hogy ne őt bámuljam és Margaretre nézek.

- Carina. Örülök, hogy Aaron rátalált – Mosolyodik el. De ez a mosoly, semmi örömet nem rejt. Inkább egy szomorú mosoly ez. – Érezd jól magad! – Puszil meg és távozik. Mondhatni, a Denver család soha nem lesz egy egyszerű eset.

Fél óra múlva, mindenki az ebédlőben van. Margaret és Andreas pedig felvágják a harmincadik házassági évfordulójukra készült hatalmas tortát. Megvárom, míg oszlik a tömeg és én is, gratulálok nekik. Andreas hátba vereget, Margarettől pedig még egy puszit kapok az arcomra. 

Úgy fél óra múlva, amikor már nem udvariatlan elköszönök és visszavonulok a szobámba. Ahogy felmegyek, gondolataim azonnal az üzletre terelődnek, legalábbis általában, de most… most csak egy barnahajú nőre tudok gondolni.

A fészkes pokolba!

Mély levegőt veszek és lassan, egyenletesen kifújom. Lábaimat egyre szaporább ütemben haladnak és szinte már futva megyek a szobámig. Amikor végre, a biztonságot nyújtó ajtó mögött vagyok, a szívem is kezd megnyugodni é a lélegzéseim is, visszanyeri megszokott tempóját.

Soha, egy nő sem zaklatott még így fel. Talán azaz oka, hogy teljesen más, mint akikkel eddig találkoztam.

Hosszú órákat töltök azzal, hogy Monicaval, a titkárnőmmel megbeszéljük a Marac terveit. Felkelek és megmozgatom az izmaim.

- Köszönöm Monica, szerintem már ennyi elég! – Mondom a laptopon lévő, fáradt arcú nőnek.

- Rendben van, Mr. Cleator. Jó éjszakát! – Kinyomom a Skype hívást és levetem magam az ágyra. Sokat haladtunk, de nem annyit, amennyit szerettem volna. Hosszú és fáradalmas munka áll még előttünk. 

Dörömbölésre ébredek. Amikor kinyitom a szemem, a nap sugarai szinte kiégetik a retinám. Pislogok egy párat, majd az ajtóhoz indulok. Legyen az bárki, rövid úton a földszinten találja magát.

A dörömbölés nem marad annyiban. Szabályosan feltépem az ajtót, és haragos tekintettel nézek a küszöbön állóra. Dominic keze épp egy újabb dörömbölésre készült.

- Ideje volt! – Felhúzom a szemöldököm.

- Mit akarsz? – Dőlök az ajtófélfának.

- Mindannyian elmegyünk a Gringots étterembe. Velünk tartasz? – Végig mérem tetőtől talpig és felteszem magamnak a kérdést, hogy az ördögbe lehetnek Aaronnel testvérek?

- Kihagyom – felelem. Most nincs sok kedvem a bájcsevegéshez.

- A szerencsés! – Fintorog egyet és leindul a földszintre.

Visszamegyek a szobába, és az órára nézek.

Fél kilenc.

Veszek egy gyors zuhanyt, egyszerű szürke tréning nadrágot és fekete pólót veszek fel, majd lemegyek a földszintre a konyhába. Az egész ház kong az ürességtől. Teljesen egyedül vagyok. Készítek magamnak reggelit. Az omlett mellett döntök. Gyors és egyszerű, emellett pedig laktató is. A hűtőhöz lépek és kiveszek belőle egy üveg vörösbort és töltök magamnak egy keveset. Portoi, ráadásul kitűnő évjáratú.

- Ritka, egy férfi látványa a konyhában – A hangra megdermedek, és én még elhittem, hogy teljesen egyedül vagyok. Öreg hiba. Lassan megfordulok. Itt áll előttem egy szál pizsamában Carina McCathly.

Tetőtől talpig végig pásztázom. Mezítláb van, egy köntös és egy nagyon, nagyon keveset takaró hálóingben, amit hiába kötött meg a derekán, így betekintést enged a dekoltázsához. Hosszú, edzett lábai, napbarnítottak. Haja, most egy kusza kontyban van felkötve és egy minimális smink sincs rajta. Élénk kék tekintete még az álmosságtól csillog.

Káprázatos!

- A szemed idefent legyen! – Lusta mosolyra húzom a szám és belenézek a szemeibe.

- Bocsánat! – Mondom, pedig ezt ki nem hagytam volna. Megfordulok, és az omlettemre összpontosítok. Hallom, ahogy a talpa csattog a kövön és felül a székre a pulthoz. Minimálisan oldalra fordulok és látom, ahogy az udvart pásztázza. Mélyen elrévedve a gondolataiban. Ez is egy olyan dolog, ami meglepetésként ér.

A konyhaszekrényhez megyek és előveszek egy másik borospoharat, amint a pultra helyezek.

 - Megkínálhatlak? – Kérdezem. Rám emeli a tekintetét, majd a pohárra és a kezemben lévő borosüvegre les.

- Igen, köszönöm! – Állát a tenyerébe helyezi, és úgy figyel. Kitöltöm a bort és elétolom. Azt hittem, hogy majd szimplán inni kezdi és ennyi, de helyette az orra alá helyezi és megszagolja a vörös italt, majd csak egy pici kortyot iszik belőle. – Protoi és ha tippelnek, kellene, akkor azt mondanám, hogy 1930-as évjárat – Megfordítom az üveget és megkeresem az évszámot.

- Hogy pontosak legyünk, 1932 – Felelem. Kiszedem az omlettem, és helyet foglalok vele szembe. – Kérsz? – Mutatok az ételre.

- Nem, köszönöm. – Csendbe ülünk, mind a ketten a gondolatainkba mélyedünk.

Hiába agyalok rajta, valahogy sehogy sem látom az értelmet, abban, hogy ez a lány Aaronnel van. Kitudja hányszor csalta meg, úgy hogy ő még csak nem is tud róla. Óvatosan felnézek. Megint az ablakon bámul ki, és valamin nagyon gondolkozik. Feltűnt, hogy amikor ezt csinálja, ráncolja az orrát és az ajkát harapdálja.

Dús ajkai vannak, olyan rágcsálni valók, amit minden férfi megízlelne. Vajon, ha megcsókolnám, milyen ízt éreznék?!

Jézusom, Max! Állítsd le magad!

Egy kósza hajtincs a szemébe lóg. Kényszerítem magam, hogy ne igazítsam a füle mögé. Nem volt túl sovány, de túl kövér sem, pont jó súlyban volt. Ki nem állhatom, ha egy nő, szándékosan éhezteti a testét, hogy vékony legyen. Az a jó, ha egy nőn, van mit fogni. Ha csontkollekcióra vágyom, elmegyek egy múzeumba.

Amikor felém fordul, egyenesen a szemembe néz, csak egy pillanatra időzik el a sebhelyemnél. Nem látok rajta szánalmat, sajnálatot, undort, semmit. Mintha tudná, mire gondolok, mert megszólal.

- Nekem is van, bár kevésbé szembetűnő helyen – Nem tudom miért, de az, hogy nem egyből azzal kezdte, hogy mi történt, megnyugtatott. Ezzel egyidejűleg a kíváncsiság is magába kerített. Hol van a zsebhelye? Hogyan keletkezett? Megálljt parancsoltam magamnak. Nem zúdíthatom rá a kérdéseim, hisz pontosan tudom, mennyire idegesítő is mindez.

- A szerencsésebb végkifejlett. – Húzom fanyar mosolyra a szám. Az emlékeket, amik próbálnak megrohamozni a fejem legmélyebb zugába száműzöm.

- Kérdezhetek valamit? – Elhamarkodtam! Mély levegőt veszek és felkészülök a kérdésözönre és a kitérő válaszokra, majd bólintok egyet. Előre hajol, még több betekintést engedve a dekoltázsába. Biztos vagyok benne, hogy mindez, neki még csak fel sem tűnik. – A szemeid, igaziak? – Egy pillanatra ledöbbenek. Egyáltalán nem ezt vártam.

- Tessék?

- A szemeid igaziak? – Ismétli meg. – Vagy kontaklencse? – Képtelen vagyok megállni, hangos nevetésbe török ki. Ez a lány! Hihetetlen! Először csodálkozva néz rám, majd elmosolyodik.

Én is közelebb hajolok hozzá, és suttogva válaszolok, mintha államtitkot árulnék el neki, és mindezt mosolyogva teszem.

- Igaziak és egyediek, pont, mint én! – Most ő kezd el hangosan nevetni. Pont olyan csilingelő, mint tegnap este, amikor May-Belleel beszélgetett.  

- Látom, önbizalomban nincs hiány! – Feleli, miután levegőhöz jutott. A füle mögé helyezi a kósza hajtincset. Elgondolkozik valamin, mert hosszú percekig, megint csönd telepszik ránk.

Meg azt csinálja. A ajkait rágcsálja.

Összehúzott szemmel méregetem, amit ő nem vesz észre. Ki a franc ez a lány? Hogy lehet, hogy a személyisége gyökeres változáson ment keresztül, ilyen rövid idő alatt?

Túl sok élet. Túl sok érzelem és annál több szenvedély van azokban a szemekben. De, mintha valami, nem engedné, hogy önmaga legyen.

Nem gondolkozok, amikor felteszem a kérdést, utána szinte azonnal meg is bánom.

- Ki vagy te valójában Carina McCathly? – És mit rejtegetsz? Mi elől menekülsz?