Első fejezet

Sziasztok!

Na, eljött ez a nap is. Most már a harmadik hetet tapossuk az iskolában. Részemről, már most halál a dolog, de valahogy ezt is túl éljük!

Köszönöm szépen a feliratkozókat, nagyon hálás vagyok és remélem a résszel, ki is tudom magam kellőképpen fejezni. Valamint a kommentelőknek, hogy várták a részt és, hogy véleményt mondtak.

Köszönöm nektek!

Véleményt most se felejtsetek elhagyni!

Jó olvasást!

Ölel;
Amnestia S.

RHYSSA

"Egy testvér nagyon érdekes dolog. 

Akkor is szereted, ha a legnagyobb hülyeséget csinálja, 

mert jó eséllyel akkor van rád a legnagyobb szüksége."

-         Ügyféllista c. film

A nyakam teljesen elgémberedett, amikor két óra múlva felébredtem. Kikapcsoltam a biztonsági övem és nyújtózkodtam egyet. Aaron mellettem ült és a laptopjával bíbelődött. Valószínűleg a nővéremmel - akit mostantól csak boszorkányként vagyok hajlandó emlegetni – beszélgetett. A fülében fülhallgató volt, így eltartott neki egy ideig, míg észrevette, hogy felébredtem. Nagyon remélem, hogy nem folyt a nyálam, miközben aludtam.

Félszemmel rám pillant, majd a képernyőre mutat. Megrázom a fejem. Még nem állok készen, hogy beszéljek a testvéremmel anélkül, hogy ne akarnám megfojtani. Felállok és a repülő hátulja felé, sétálok, ahol a büfét találom. Innom kell egy Colát, sürgősen. Plusz az sem árt, ha nem töltök túl sok időt vele. Még a végén megöljük egymást, vagy miattunk lezuhan a gép. Ki tudja? Ma már minden megtörténhet.

A pulthoz lépek és felülök a bárszékre. Látszik, hogy első osztály. Minden giccses és méreg drágának néz ki. Jobban szeretem a középosztályt. Ott nem érzi az ember magát kívülállónk, nem oda valónak, még akkor sem, ha valójában ő maga is mocskosul gazdag. Sosem volt pénzbeli problémám, hála az égnek, de valahogy sosem tudtam szeretni, hogy ennyi pénzem van.

- Mit adhatok a szép hölgynek? – Egy magas, barna hajú, barna szemű férfi áll meg előttem és mosolyog rám. Barátságosan visszamosolygok. A mellényén lévő névtábláról sikerül a nevét leolvasni, ami nagy teljesítmény tőlem, úgy hogy nincs rajtam a szemüvegem. Anélkül a vacak nélkül éppen hogy el tudok olvasni bármit is, amit nem behemót méretű betűkkel írtak. A szépfiút, Pepenek hívták. Hát, így is ellehet keresztelni valakit.

- Egy Colát kérek, jéggel! – Felelem. Rám kacsint majd hátat fordít. Kicsit oldalra fordítom a székem és körbe szemlélek a bárban. Nem sokan tartózkodnak a kicsi helyiségben. Egy idős házaspár, egy középkorú nő, egy fiatal kölyök és egy kislány. Nem valami nagy a felhozatal. Pepe hangja ránt ki a terepszemlémből.

- A Colája! – Helyezi elém az italt. Azonnal nagyot kortyolok belőle, mire a pultos szélesen elvigyorodik. Nem tehetek róla, Cola megszállott vagyok.

- Ejha! – Nevet majd elfordul, és a poharakat kezdi el törölgetni. Én is visszafordulok a terem felé, kezemben a pohárral.

A kislány össze-visszarohangált, ami mosolyt csalt az arcomra. Édes volt, ahogy hosszú, barna haja folyton az arcában kötött ki, ő, pedig apró kezeivel mindig eldobálta onnan, sikertelenül. Azok rakoncátlanul támadták továbbra is az arcát.

A középkorú nő, olykor szélesen a kislányra mosolygott, valószínűleg az anyukája. A kölyök, pedig csak a fia lehet, hisz nagyon hasonlítanak egymásra. A kislány felém, szalad és megáll előttem én, pedig lenézek rá.

 - Még sosem láttam itt a nénit, pedig én rengeteget utazom – Meg kell zabálni, nagyon aranyos.

- Mert még sosem utaztam ezen a gépen – súgom oda neki, mintha valami nagy titkot árulnék el. Ő, pedig csak kuncog és elszalad a mamájához. Széles gesztikulációkkal mutat felém, mire a nő bocsánatkérően néz rám. Válaszként csak legyintek és visszafordulok Pepehez.

- Szóval, első út? – Néz rám.

- Igen. Vagy is nem! – Nevetek. – Első út, az első osztályon – magyarázom.

- Áh. Hát, akkor üdv a fedélzeten! – Tiszteleg, mire felnevetek. Tetszik nekem ez a srác. Rendelek még egy Colát és továbbra is a kislány, köti le minden figyelmem.

Időközben Pepetől azt is megtudtam, hogy Ambernek hívják és legalább havonta háromszor találkozik velük. A szülők válnak és az apa, minden második héten látni akarja a gyerekeket, van, hogy többször is. Ő legalább látni akarja a gyerekit, törődni velük. Ami nem mindenkiről mondató el. A nővéremmel tudnánk erről mesélni naphosszat.  

A gép enyhén megrázkódik, ami engem persze teljesen váratlanul ér és már érzem is, hogy hamarosan szó szerint padlót fogok, de a várva várt esés, nem következik be. Pepe a pulton átnyúlva fogja meg a kezem. Igazán szép mentés volt, azt meg kell hagyni.

- Köszönöm - az arcomat pír önti el. Általában nem vagyok ilyen béna. Ebből is látszik, hogy ez nem egy átlagos helyzet.

- Óvatosan! – Azzal elengedi a kezem, elém, helyez még egy pohár jeges Colát és elmegy a dolgára. Hát, ha lehet ennél kínosabb helyzet én biztosan, megtalálom.

Még mindig alig hiszem el, hogy képes voltam ebbe bele menni. Ki nem állhatom Aaront és mégis. Ennyire nem szerethetem a nővérem. Vagy mégis. Egy hét San Fransiscoban. Nem lehet annyira rémes.

De igen. Tenyerembe temetem az arcom.

Ebbe belepusztulok.

Most, máshol kellene lennem és nem a levegőben. Istenem mibe keverted már megint magad Rhyssa? Úgy vonzom az ilyeneket, mint a mágnes.

Azzal győzködöm magam, hogy a nővérem nagyon jól bedumálja magát mindenkihez. Sajnos így is van. Természetéből fakadóan ilyen. Ez neki mindig nagyon ment. Abban a pillanatban, hogy kimondta én, vagyok az egyetlen esélye, megtört a jég. Végem és esélyem sem volt ellene. Rhyssa S. McCathlyn megint beadta a derekát a nővérének. Meglepő módon. Nagyot sóhajok és egy húzásra megiszom a Colám. Meg kell emberelnem magam! Sürgősen!  

  Most nem egy szingli nő vagyok, hanem egy párkapcsolatban élő. Évek óta nem volt egy rendes kapcsolatom se. Miért érzem úgy, hogy ez nem fog menni? Egy-egy alakalom még rendben, de hogy egy hét? Nem vagyok valami sikeres a párkapcsolatok terén. Kezdek egyre kétségbe esettebb lenni.

Pepe elém tol egy poharat.

- Úgy látom valami erősebbre, van szükséged – kacsint rám. Felemelem a poharam, és azonnal megcsapja az orromat a whisky szag. Nem gondolnám, hogy ez valami jó ötlet, de azért egy jó nagyot kortyolok belőle. Először egy kicsit égetni a torkom, de könnyen megszokom. Mindig jól bírtam a piát, a nővéremmel ellentétben, akit egy pohár is taccsra tesz és hirtelen mindenki a legjobb barátja. Ez is egy újabb ok, amiért egyáltalán nem jó ötlet, Carinanak kiadnom magam. Lemondani persze nem lehetett, miért is lehetett volna? Mert az túl egyszerű lenne.

Értem én, hogy Aaron szüleinak házassági évfordulója meg mi egymás, de egy hét? Ha Aaron ilyen, bele se merek gondolni a szülei milyenek. Veszek egy mély levegőt és egy húzásra magamba, döntöm a poharam maradékát. Felállok, a farzsebemből előveszek egy ötvendolláros, és a pultra teszem. Intek Pepenek, aki csak kacsint és meghajol, én, pedig nevetve veszem az irányt a mosdó felé. Tényleg nagyon tetszik nekem ez a srác.

 Igazán nem egyszerű nyolc centis magas sarkú cipőben egy repülőn sétálni. Valószínűleg ezt a holnap megjelenő kék foltjaim is alátámasztják majd a sok ütközéstől. Remek. Még egy ok, amiért megfojthatom a testvérem. Vajon hány évet lehet kapni testvérgyilkosságért?

Gyorsan elvégzem a mosdóban a dolgom és visszaigyekszem Aaron mellé. Még mindig a nővéremmel beszél, úgyhogy egy könyvet veszek elő, és azt kezdem el olvasni.

- Te most komolyan, A szürke ötven árnyalatát olvasod? – Néz rám Aaron felhúzott szemöldökkel, mire vágok egy grimaszt és csak a könyvre, összpontosítok. Mondjon bárki, bármit, szerintem igen is jó könyv. Nem az a lényege, hogy Christian mennyire perverz, mert komolyan az, ezzel nem vitatkozom. Ahogy azzal sem, hogy elég durva dolgok fordulnak elő benne, hanem hogy mennyi mindent képes feláldozni, hogy Anastasia vele maradjon. Ana áldozatai, kitartása, az a lány, hogy képesek egymásért változni, és szeretni. Minden megtenni egymásért. A körítés, már nem annyira lényeg. Bár, azért lehet kevésbé perverz.

Mire befejezem az aktuális fejezetem, megszólal a légi kísérő, hogy kapcsoljuk be a biztonsági övet, és hamarosan leszállunk. A repülésnek mindig ezt a részét gyűlöltem a legjobban. Ahogy megéreztem a turbulenciát, szorosan lehunytam a kezem és megmarkoltam a kéztartót. A légi kísérő hangja hangzik fel a hangszóróból.

- Mindenki nyugodjon meg. Minden rendben, pár perc és földet érünk.

Nem tudunk elég hamar földet érni. Most már teljesen értem, miért utálok repülni.

Amint leszálltunk, összeszedjük a csomagjainkat és megkeressük Aaron bátyját, Dominicot, de még mielőtt ezt megtesszük, a reptéri mosdóban átöltözöm. A nővérem soha, nem venne fel, neon színű ruhákat, mint ami most is van rajtam. Így egy lenge, nyári ruhát öltök magamra. Napszítta barna hajam, laza fonatba fonom, erősebb sminkem, pedig egy laza natúrra cserélem. A magas sarkú cipőmet belehajítom a táskába, és egy lapos talpú szandált veszek elő. Az egészet, pedig egy halvány szájfénnyel koronázom meg. Gyors készítek egy képet a nővéremnek és elküldöm neki, egy „remélem, megfelelek” üzenettel. Két pillanat múlva rezeg a telefonom.

Tökéletes! Szeretlek hugica!

Beledobom a kistáskába a telefont. Keresek egy rágót és gyorsan megkapom, majd egy utolsó pillantás a tükörbe. Nyugtázom, hogy ennél, lehetne rosszabb is és csatlakozom Aaronhoz. Mély levegőt veszek és egy szél mosolyt, erőltetek magamra.

Meg tudom csinálni!

Aaron, a kapunál áll és beszélget valakivel. Gondolom én, hogy a fuvarunkkal, legalább is remélem. Semmi kedvem, több kilométert gyalogolni, főleg nem annyi holmival. Ahogy közelebb kerülök, felismerem Aaron öccsét, Dominicot.

- Carina! – Ölel meg szorosan Dominic. Ezek ketten nagyon hasonlítanak. Ugyan az a szőke haj, barna szem és egy magasak.

- Dominic, hát te semmit se változtál! – Viszonzom az ölelését. Egy valakit, talán kedvelek. Dominic, mindig aranyos volt és Aaronon kívül, csak őt ismerem a Denver családból.

Aaron a derekamra teszi a kezét, mire én összerezzenek. El is felejtettem, hogy meg fog érinteni. Ezt ő is észrevehette, mert szorosabban megmarkolta a csípőm. Most szívesen orrba vágnám, úgy emberesen. Helyette mély levegőt vettem és tartottam a lehengerlő mosolyomat és végre elindulhattunk a kocsihoz. Színésznőnek kellett volna mennem, és már Oscar-díjas lennék.

- Csak egy hét, Rhyssa és vége, nyugalom! – Súgta a fülembe Aaron. Borzongás fut végig rajtam, és fohászkodni kezdek. Főleg azért, hogy ép ésszel megússzam, de inkább azért, hogy Aaron életben maradjon.

Elindulunk kifelé. Aaron keze végig a derekamon. Amikor meglátom a mélykék Porsche-t, szélesen vigyorgok Dominicra, aki viszonozza ezt.

- Nem is tudtam, hogy szereted a kocsikat – mondja csak úgy mellesleg Dom. A fenébe. Carina utálja őket!

- Hát, nem sokat értek hozzá, de Rhyssa fanatizmusa ragadós – remélem, beveszi. Amikor felnevet, kisé megkönnyebbülök.

- Hát igen. Nem véletlen csípem a húgod – kacsint rám. Ez igaz! Képesek vagyunk órákig beszélgetni a kocsiról vagy a motorokról. Szorosan összepréselem az ajkaim, nehogy elnevessem magam. Aaron beveti magát a hátsó ülésre én, pedig vágyakozó pillantást vetek az anyós ülésre. Szinte érzem, ahogy a szél az arcomba fúj, ahogy a sebességtől megnő az adrenalin szintem. – Ha gondolod, nyugodtan ülj előre – paskolja meg a bőrülést. Jaj, istenem. Carina sosem ülne előre, így én is levetem magam a hátsó ülésre Aaron mellé, és mint egy durcás kisgyerek, akinek elvették a babáit, bámulok a járókelőket.

Hosszú és kemény egy hétnek nézek elébe.