Értesítés

Sziasztok, Drágáim! 

Tudom, tudom, miért nincs bejegyzés? Ez a nagy kérdés és most válaszolok is rá!

Pillanatnyilag, levegőt venni is alig van időm! Sajnos az én iskolámban, tavaly született egy olyan határozat, miszerint november végén van a szalagavató bál, ami az én esetemben sem kivétel, lévén, hogy jó magam is a  végzős éveimet taposom.

Szóval, annyi mindent kell csinálni, hogy néha fejem vesztem a sok rohangálásban, próbákba, na meg ,hogy minden meglegyen időben. Haj, ruha, smink, cipő, fellépőruha, köröm, minden,ami ilyenkor kell.

Egy szó, mint száz, november 28.-án lemegy a szalagavatóm és a rákövetkezendő héten, már hozom is nektek az új részt. Addig viszont, egy kicsi részlettel tudlak benneteket kárpótolni!

Nagyon restellem, hogy ez most így esett, de sajnos nem tehetek ellene.

Addig is jó hétvégét és annál jobb olvasást nektek!

Ölel;

Amnestia Simon

RÉSZLET: 

RHYSSA

"(...) ...Visszafordulok Maxwell felé. Arcán semmilyen érzelem nem látható. Oké, ez azért áuu. Igen csak jó nőnek tartom magam, ahhoz hogy ilyen megjelenéssel legalább némi zavart keltsek a férfiakban, de ezek szerint ő vagy vak, vagy van felesége vagy impotens. Ami, ilyen testtel, mint az övé elég szomorú lenne.

- Mit keresel itt? – Találom meg a hangom. Maxwell még mindig engem néz, és ez kezd egyre frusztrálóbb lenni. Elmegyek mellette és felkapom a cuccaim.

- Bocsánat! Csak meg akartam kérdezni, hogy velem tartasz e – Értetlenül nézek rá, ami feltűnhet neki, mert folytatja. – A ház mögött van egy pajta és két ló. Nem hiszem, hogy mostanában lettek volna megmozgatva – Rántja meg a vállát. Lovak? Istenem, de régen is lovagoltam!  

- Persze, csak felöltözöm! – A szekrényhez lépek és próbálom leplezni zavarom. Kicsit oldalra fordulok és látom, még mindig engem bámul. –  Muszáj úgy bámulnod rám, mint egy Happy Meal menüre? – húzom fel a szemöldököm, miközben büszke vagyok magamra, hogy a hangom magabiztos. Ő, pedig csak nevet, mintha valami nagyon vicceset mondtam volna.

- Csak furcsának talállak, Carina McCathly! – Csak nézek rá. Ez most komoly? – És tetszik, amit látok! – teszi hozzá. Nem válaszolok neki. Figyelmemet ismét a ruháimnak szentelem. Hallom, ahogy becsukja az ajtót maga mögött és nem tehetek róla, önkéntelenül is elmosolyodom... (...)"