Hetedik fejezet

Sziasztok Kis rózsák! 

Teljesen büszke vagyok magamra, csak egy napot késtem a résszel. Bocsánatot kérek érte, kezdem magam utol érni és ez már haladás. 

Még egyszer Boldog Új Évet mindenkinek, itt a blog 2016-os év első bejegyzésében. Hihetetlen, de lassan félidőnél járunk! 

Oldalt lehet szavazni, akinek akad két másodperce az kattintson, ez sokban segít majd nekem, a blog hamarosan történő változásán. Mivel nem kerestem konkrét személyeket, hogy kik a szereplők, a ti képzeletetekre bízva a dolgokat, kell némi segítség! Előre is köszönöm! 

Köszönöm szépen a kommenteket, nem győzőm mondani, hogy ti vagytok a legjobbak! 

Kellemes olvasást nektek! Remélem élvezni fogjátok! 

Véleményt ne felejtsetek el hagyni! :) 

Ölel;

Amnestia Simon

RHYSSA

„Minden kép egy új élmény,

 egy új bizonyíték, hogy mindez, 

nem csak egy álom volt, hanem valóban megtörtént. 

Ott voltam, láttam, éltem és tapasztaltam

… önmagam voltam” 

- Amnestia Simon

Oh, csessze meg, ez piszkosul fáj. Rebecca velem szemben ül és figyeli a bokám, ami egyre jobb színeket ölt magára. Talán mégsem volt olyan jó ötlet leugrani az első emeletről. Kezd teljesen bedagadni és lila színt felvenni.

- Nem kellene orvoshoz menni? – Nézi a lábam aggódó tekintettel újdonsült szőke barátnőm.

- De hogy is! Csak egy ficam. A jég majd helyre teszi. Sántikálni fogok egy pár napig, de semmi komolyabb! – Nyugtatom meg. Egy újabb jeges tasakot helyezek a feldagadt részre és fel is szisszenek.

- Hát veled meg mi történt kedvesem? – Margaret Denver viharzik be a konyhába.

- Megcsúszott a cipőm a lépcsőn és leestem – sütöm le a szemem. A megbánás mutatása jó terv, főleg ha hazudok.

- Jaj! Előbb Max fiam fejeli meg az ajtófélfát, most meg te esel le a lépcsőn, legközelebb mi lesz, Rebecca lányom átesik egy széken? – Túloz egy kicsit Margaret. Bár, az eléggé érdekelne, hogy Maxwellnek, hogy sikerült közelebbi barátságot kötnie az ajtófélfával.

- Mama! – Szól rá Rebecca.

- Jól van! – Emeli fel a kezeit, majd közelebbről is szemügyre veszi a bokám. – Istenem! Azonnal hívni kell orvost!

- Jaj, ne! Nem kell orvos! Jól vagyok! Csak egy ficam! – Nyugtatom, de feleslegesen, már tárcsázza is a számot, de Rebecca megakadályozza. Kikapja a kezéből a készüléket.

- Rebecca Denver! Azonnal add azt vissza! – Nyújtja a kezét. Ez az egész, anya-lánya civakodás megnevetett. Mind a ketten furcsán néznek rám, én pedig kapkodom a levegőt, majd csatlakoznak hozzám.

- Min nevetnek a hölgyek? – Andreas, Aaron apja lép a konyhába. Azonnal felöltöm a hivatalos szerepem, de Rebecca mellém áll, a kezét a vállamra teszi.

- Semmiség Papa! – Andreas közelebb lép és szemügyre veszi a lábam és kérdőn néz hol rám, hol a lányára. – Megcsúszott a lépcsőn és leesett – feleli. Hála az égnek, mert pillanatnyilag úgy érzem, hogy egy hang se jönne ki a torkomon. Ez a férfi, a jelenlétével képes megnémítani az embert. Most valahogy, jónak tűnik, hogy lelepleztem magam Rebecca előtt.

Mintha a kis társaságunk, így sem lenne már elég nagy, Aaron is beszáll a buliba, csak hogy érdekesebb legyen a dolog. Mindenkit jól megnéz, majd megállapodik rajtam. Van egy olyan érzésem, hogy iszonyatosan zabos. Kihúzom a hátam és visszanézek rá. Közelebb lép, majd amikor megpillantja a lábam, mintha egy pillanatra, aggodalom futott volna át a tekintetén, de az is lehet, hogy a szemem káprázott.

- Hát veled meg mi történt?  - Guggol le elém és megfogja a szabad kezem. Neki is beadom a történetet és látom rajta a kétségeket. Kérlek, vedd be! – Ez mikor történt? – Néz egyenesen a szemembe. A fene egye meg, hogy amikor kéne, nem tudok megszólalni. Mi az ördög ütött beléd Rhyssa? Viszont, ha jobban belegondolok, Carina is hasonlóan viselkedne ebben a helyzetben, nem is olyan baj, ha némaságba burkolózok. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Nem, de bár?

- Olyan húsz perce – veszi át a szót Rebecca. Hála a magasságoknak. Aaron a bokámat vizslatja, majd a hűtőhöz lép és kivesz ő is egy jégpárnát. Leveszi a régit és oda helyezi az újat. Kétkedő pillantást vet rám, mintha csak azt mondaná, nem hiszek neked, de ezúttal megúsztad. Összehúzom a szemem és némán válaszolok. Nem eszik ezt olyan forrón!

Az elkövetkezendő egy napot, úgy mond, szobafogságban töltöm, aminek nem is tudom, hogy örüljek-e vagy sem. Ha azt nézem, hogy így este sem kell megjelennem az összejövetelen, akkor mindenképp, főleg, hogy így még zűrt sem tudok csinálni. Ha viszont azt nézem, hogy így Maxwellel sem tudok beszélni, viszont már annyira nem.

Sokáig agyalok az egész tegnapi ügyön és végül arra jutok, hogy egyedül nem jutok semmire. Kell az Adonisz, hogy megértsek dolgokat.

A telefonom rezegni kezd mellettem. Végre, Queen, de csalódnom kell, a nővérem hív. Kinyomom. Nem akarok vele beszélni. Szinte, teljesen biztos vagyok benne, hogy Aaron már mindenről volt szíves beszámolni neki és semmi szükségem egy újabb fejmosásra, hogy mennyire béna tudok lenni.

Még tegnap este Aaron jól megmondta a magáét és nyomait, ezúttal a csuklómon viselem. Túl fáradt voltam, hogy veszekedjek vele és egyébként sem tartozom neki elszámolással. Feljebb ülök az ágyon, mire belenyilall a fájdalom a bokámba. Számba veszem, hogy milyen sérüléseket szereztem az elmúlt három nap során.

Egy, a gépen összevissza ütöttem magam és a derekam gyönyörűen néz ki.

Kettő, Aaron ezeket a lila foltokat még egy kicsit megkoronázta, amikor első nap megszorította őket.

Három, a lila folt a bal karomon, szintén Aarontől.

Négy, ahogy kiugrottam, helyesbítek szaltóztam Maxwell szobájából és elintéztem a bokám. Ezt az ugrást még Nicolas tanította és elfelejtettem, hogy egy kicsit jobban előre dőljek különben így járok, vagy rosszabbul.

Öt, a csuklómon keletkezett zöldes valami, aminek holnapra gyönyörű színe lesz majd, megint csak Aaronnek köszönhető.

Egész hosszú már a lista. Azt azért az én számlámra írom, hogy akkora pofont lekevertem neki, miután megláttam, hogy zöldülni kezd a kezem, hogy úgy döntött az öccsénél, Domnál alszik. Helyes! Így esett meg e szerényeset, hogy az egész Denver család, (Rebeccat kivéve) azt hiszi, hogy a két gerlepár csúnyán összeveszett. Legalább van egy kis nyugtom.

A délelőtt folyamán, Margaret minden órában feljött, hogy megnézzen, majd amikor már biztos volt benne, hogy semmi bajom, Andreassal elmentek egy Wellness napra. Remek!

Aaron, mondván, hogy nagyon haragszik „Carinara” Dominiccal elmentek a Cross motorpályára. Molly pedig, nos, őt fogalmam sincs, merre van.

Rebecca is bejött párszor, de semmi egyéb.  Beszámolt ezekről a dolgokról, majd mondta, hogy ma van egy kis melója, de délután már itt lesz, és jobban átbeszélünk mindnet. Szőke barátnőm egy fotóstúdióban dolgozik és alsóneműs férfiakat és nőket fényképez. Látványból nem lehet hiány. Mosolyodom el.

Maxwell, hát róla sem tudok semmit. Nem voltam a vacsoránál és Rebecca állítása szerint, Maxwell sem. Van egy olyan érzésem, hogy nem az ajtófélfával kötött közelebbi barátságot, hanem Aaron öklével.

Hátra hajtom a fejem és a plafont kezdem el bámulni. Jó nagy zűr ez, de már csak négy nap és vége. Túl hosszú.

A telefonom kijelzője ismét jelzi, hogy a nővérem végre rájött, hogy nem viccből hagytam neki annyi üzenetet, de késő bánat, eb gondolat. Megint kinyomom a telefont.

Az ölembe húzom a laptopot és a Wild Cats táncán kezdek el dolgozni. Visszanézem az eddig táncainkat, más csapat táncait és figuráit, majd mindent, amit fontosnak vélek, lejegyzetelek. Pár nap múlva már Prágában leszek és elfelejthetem ezt az egészet, a Maxwellhez való vonzalmammal együtt. 

Elbóbiskolhattam, mert arra kelek, hogy valaki gyengéden az arcomat simogatja. Odanyúlok és elhessegetem, jelezve, hogy hagyjon békén, még aludni akarok, de az csak kitartóan simogat tovább.

Kinyitom a szemem és egy pillanatra levegőt is elfelejtek venni.

- Maxwell … - nyögöm ki, ami elég szánalmasra sikerült.

- Amikor utoljára ellenőriztem, valóban így hívtak – Mosolyog rám. Rám mosolygott? Mi a fene? Még biztosan csak alszom! – Hogy van a bokád? – Meg sem várja a választ, az ágy végébe megy, felrántja a takarót és kezébe feszi a bokám. Felszisszenek! – Bocsánat!

- Az anyád nem tanította meg, hogy nem fogdossuk idegen nők lábát? – Rúgok felé az ép lábammal.

- Nem! És a te anyád, nem tanította meg, hogy nem rúgunk segítőkész férfiak felé? – Néz rám. Úgy néz rám, mint aki, nos, mindegy hogy. A lényeg, hogy még a nyakam is felforrósodott tőle. A hűtőtáskából kivesz egy másik jégpárnát és kicseréli a régit. Összerezzenek a hirtelen hidegtől, de gyorsan megszokom.

- Sajnálom, ez miattam van – leül mellém az ágyra, a szabad oldalra.

- Persze, foglalj csak helyet – duzzogok. Még is mi a fenét művelek, úgy viselkedem, mint egy gyerek!

- Ma a tüzes éned van elől? – Néz rám felhúzott szemöldökkel, mire vágok egy grimaszt. Mély levegőt veszek és megnyugszom. Négy nap, ennyit kell kibírnom és az egésznek vége.

- Nem, a nyűgös énem! – Fordulok az ablak felé. A tekintete szinte perzseli az arcomat, de nem fordulok felé, kitartóan bámulom a faágakat. – Mi történt az arcoddal? – Kérdezem meg. – Nem hiszem el, hogy valóban jobban meg akartad ismerni az ajtófélfát – teszek (én is) egy jeges tasakot az arcára. A jobb állkapcsa fel van kissé dagadva, de a jég jót tesz majd neki. Végig simít a kézfejemen, miközben oda szorítja a jeget.

- Aaron, mindig elveszi, amit akar, és nem szereti, ha tőle vesznek el valamit, ami az övé – feleli kifejezéstelen arccal.

- Azt hiszi, hogy te meg én ...- Mutatok rá majd magamra.

- Azt hiszi, hogy tegnap este, te és én lefeküdtünk! – A döbbenettől és Aaron kombinációs képességétől az állam esik le. Csendben ülök. Hát, most már legalább azt is tudom, hogy simán kinézi belőle, hogy egy ribanc vagyok.

- Kezdjük, előröl! -  Értetlenül fordulok felé. Közelebb ül, és a kezét nyújtja. – A teljes nevem, Maxwell Gideon Cleator. A Gideont senki sem ismeri, a titoktartás rád is vonatkozik! – Mosolygok ezen, mert képes mindezt fapofával előadni. – Huszonhét éves, cégigazgató. Van két húgom, Izabella és Evangeline, ezen kívül egy bátyám, Lance. A szüleim, az orvos szakmában jeleskednek. – Halvány az arcomon hallgatom ezt. Tudom, ezek csak felszínes információk, de ő nem olyannak tűnik, mint aki ezeket is bárkivel megosztaná. – Heterokrómiám van – Mutat a két gyönyörű szemére. – A legjobb barátomat Judenak hívják. Aaron, Molly, Dominic és Rebecca az unokatestvéreim és többnyire utálnak engem, kivéve Rebeccat és Margaretet – Bólint, miközben befejezi a mondatát. Hát, azért ezekkel az információkkal már sokkal okosabb lettem, az már biztos. – Most te jössz! – Nevetve feljebb ülök és én is a kezemet nyújtom és megfogom az övét. Meleg és puha. Mély levegőt veszek és próbálom kerülni a tekintetét, mert szerintem életem eddigi legnagyobb és legjobb alakítására készülök.

- A nevem, Carina Selena McCathlyn. A Selena csak papíron létezik. Huszonnégy éves, építésztervező és hamarosan végleges igazgatónő, a Local & Beatnél. A szüleim elváltak, én az anyámnál maradtam, és a húgommal – Szándékosan nem említem a nevét. Ebben az esetben a saját nevem. – Az anyám, szakácsként végzett, de pincérnő lett belőle, most pedig házi zongoratanár, hogy mindezt hogyan, ne is kérdezd! – Emelem fel a kezem! – A legjobb barátnőm Queen és amilyen kicsi, olyan masszív, és mind a ketten mániákusan szeretünk olvasni! – Mosolyodom el.

- Én is nagyon szeretek olvasni! Ki ragadott meg? Jane Austen? Charlotte Bronte? Mark Twain? – Elgondolkodtató a kérdés.

- William Shakespearetől a Szentivánéji álom – felelem.

- Pedig biztos voltam benne, hogy Bronte! – Mosolyog. 

Sokat beszélgetünk mindenről és végre, hosszú idő után, most először, tudok, felszabadultan beszélgetni valakivel.  Sokat kérdez, én pedig vissza. Túl jó ez a pillanat!

- Valljuk be: azért olvasunk romantikus regényeket, hogy szerelembe essünk. Jellemzően a főhősbe szeretünk bele, mert ő mindig tökéletes, számunkra pont megfelelő. Nem mintha nem törődnénk a főhősnőkkel, részemről, ha a főhősnőt nem fogadnám szívesen barátnőmnek, a könyv annyit sem érne, mint a papír, amire nyomtatták. Te, pedig Nagy Fiú, a főszereplő vagy, de én nem vagyok a főhősnő. Én vagyok az, akit el kell kerülnöd, ha jót akarsz magadnak – felelem, amikor veszélyes vizekre kezdünk evezni. Maxwell elgondolkozva figyel, majd fel kell, megkerüli az ágyat és mélyen a szemembe néz.

- Tudom, hogy rejtegetsz valami Angyalom, és ha valaki, hát én ki fogom deríteni! – Lehajol és homlokon csókol. – Ugyanis felkeltetted az érdeklődésem! – Ezzel magamra hagy a zűrös gondolataimmal.

A nap hátra lévő részében a laptopom billentyűzetét kopptatom és próbálok egy értelmes koreográfiát összehozni és még időben elküldeni mindenkinek, hogy ha valami nem tetszik nekik, akkor tudjunk változtatni.

Megszorítom az orrnyergem és hátradőlök a párnámra és mérlegelek. Miután Prágában érünk, lesz egy eligazítás, utána egy random harckör és a bent lévő öt csapatból csak négy marad. Élesen kifújom a levegőt. Ezekre a körökre nem igen lehet felkészülni, itt bármilyen stílust bedobhatnak, itt minden a csapat összhangján múlik. Ezzel nem is lesz nagy gond, teljesen biztos vagyok benne, hogy ott leszünk a négyben, a kérdés csak az, kik lesznek az ellenfeleink.

A négyből, kettő ismeretlen a számomra és jó lenne, ha valami információ fent lenne az interneten, de persze nincs ilyen szerencsém. Queen sem tudott kideríteni semmit. Oh, a fene egye meg!

Elküldöm Emmettnek a kezdetleges vázlatokat. Ő majd mérlegel és elmondja melyik ötletem, mennyire ostoba. Lecsukom a laptopot és félreteszem egy kicsit. Mára megúsztam a Denver összejövetelt, de lássuk be, nem tölthetem ágyban az elkövetkezendő négy napot, pedig mennyire jó is lenne.

A telefonom megint életre kell mellettem és ismét az ikernővérem nevét jelzi. Oda nyúlok érte és felveszem.

- Szóval már szóba is állsz velem? Milyen megtisztelő! – Szarkasztikus hangjára csak forgatom a szemem.

- Térj a lényegre! – Közlöm vele. Most nem vagyok bájcsevej hangulatomban.

- Aaron, mindenről beszámolt! Komolyan képes voltál felpofozni a vőlegényem?- A MIÉT? Pillanatokig azt hiszem, hogy megfulladok, nem kapok elég levegőt. Ez csak egy nagyon rossz vicc lehet. Egyszerűen bontom a vonalat.

Aaron és Carina össze fognak házasodni? Ez lehetetlen! Lerántom magamról a takarót és óvatosan felkelek. Nyilallást érzek a bokámban, de nem törődöm vele, valahogyan le kell vezetnem a feszültséget, úgy hogy felkeresem a lakásban található konditermet.

Vagy negyed órába telik, mire lesántikálok a földszintre az edzőterembe. A lakás mondhatni kihalt, kivéve, Mollyt, aki a bejárónővel cseveg. Fel sem tűnik nekik, amikor elhaladok a konyha előtt.

Belépek az edzőterembe, de azonnal meg is torpanok. Maxwell is bent van, nekem pedig nincs erőm most hozzá. Mellette, mintha az agyam, nem tudna rendesen gondolkozni.  

Tudom, hogy rejtegetsz valami Angyalom, és ha valaki, hát én ki fogom deríteni! Ugyan is, felkeltetted az érdeklődésem!

Erre a gondolatra, kiráz a hideg. Óvatosan közelebb lopózok az ajtóhoz és fedve maradok, bár ezt elég nehéz félig használhatatlan lábbal megkísérelni. Szinte még mindig érzem, ajkát a homlokomon. Nagyon gyorsan tennem kell valamit, mert ennek nem lesz jó vége, ha így folytatódik.

- Értem Jude, ez minden, amit ki tudtál deríteni? – Jude valószínűleg válaszol, engem pedig nagyon is érdekelne, mit felel. – Ez nem valami sok. Mintha nem is létezne, a múltja teljes köd. Sokkal több adat van a nővéréről, ez elég érdekes – Összeráncolt szemöldökkel hallgatom, amit mond. Valaki megérinti a vállam, mire majdnem elesem, de időben elkap. Rebecca értetlen arcával találom magam szembe. A mutató ujjamat a szám elé helyezem, a fejemmel pedig intek, hogy figyeljen. – Jude, mindent tudni akarok róla, tudni akarom ki az a Rhyssa McCathlyn!