Tizenegyedik fejezet

DIEDER

Bonjuor, Kedves Olvasóim!

(...) ... Gondolták volna, hogy az olasz, maszkos felvonulások ennyire izgalmasak és érdekesek lehetnek? Hát higgyék el, hogy én sem. Velence, amely süllyedő város, mini utcáival és gondoláival egyszerűen elvarázsolják az ember lányát. A házak legtöbbje kis erkéllyel is rendelkezik. El tudnám magam képzelni, ahogy minden reggel kint ülök, kezemben a kávéval es a tengert bámulom. Önök is? Egyszerűen gyönyörű. 

Padova pedig a maga egyszerűségével lett nagyszerű. Tudták e, hogy semmilyen templomba nem lehet nyitott vállal és térd fölötti ruhában bemenni, igazából semmilyen Szent helyre nem. De azért, sok csecsebecsét beszereztem. 

Caorle, hát számomra igazán gyönyörű. Bár tény, hogy elég messze van mindentől. Lássuk be, hol is tölthettem volna a Halloweent, ha nem Olaszországba, maszkban, tánccal és minden egyébbel, amit ez az ország kínálhat nekem! (...)

Mr. Stella Evans

- Dieder! Szép munka! - Jesse, mint mindig fess, ami igazából eléggé képes az ember agyára menni, az én agyamra menni, hogy őszinte legyek. Senkinek nem lehet ennyire kifogástalan a megjelenése állandóan, persze kivéve Mr. Tökélynek. 

A báli ruha, a jótékonysági estről, még mindig a szekrényemben van felakasztva és, ha őszinte akarok lenni, az egész este bennem van még. Pedig, mennyi idő eltelt. Több hónap! 8 hónap, pontosabban. Idegtépő. 

Hála az égne, Jesse sokat utazik, így nem találkozom vele többször, kéthavi rendszerességgel és egyébként is ez csak egy nyavalyás csók volt. Egy isteni csók!

Térj észhez Dieder! 

- Elnézést a zavarásért, Mr. Freewan, de Miss. Evanst keresik. Sűgős! - Jesse rám néz, de én azonnal kiviharzom. Azonnal a legrosszabbakra gondolok, pedig semmi okom nem lenne rá, de érzem, mintha egy darab belőlem, fájna. Érthetetlen, hisz ezt addig, ilyen erősen nem is éreztem, amíg Mona be nem jött, hogy keresnek. 

Az apám áll az irodám közepén és az ablakon bámul ki a nyüzsgő tömegre. Nem egy nagy iroda, de nekem éppen elég. Figyelem apám széles vállát, de valahogy jelenléte, nem hat rám, nyugtatóul. 

- Apa.- hangom sokkal erőtlenebb, mint terveztem. Megfordul, és már nem az a fiatalos Scott Evans áll előttem, mint régen, hanem most egy igen csak szomorú énje az, aki mélyen a szemembe bámul. - Történt valami? - Odalép mellém és szorosan megölel. 

- Szívem! Szeretném, ha most leülnél! - A kanapéhoz vezet, én pedig az égvilágon semmit nem értek! Mi a fészek pokol folyik itt? 

- Megijesztesz! 

- Tudod, van valami, amit soha nem mondtam el neked. Nem voltam őszinte, s akárhányszor kérdezted, mindig eltereltem a témát. - Azonnal tudtam, hogy az anyámról van szó, akiről olyan keveset tudok, igazából semmit. - Miamiba utazunk még ma. 

- De hát miért? Apa mi folyik itt?

Apám elém rak egy képet, amelyen két barna hajú lány ül. Olyan 15-16 év körüliek lehetnek és teljesen egyformák. Aztán még egy, jóval idősebb barna hajú asszony képét teszi elém. Azonnal tudom, hogy ő az anyám. Felnézek apámra és hirtelen nem tudom, mit mondjak neki. Elárulva érzem magam.

-            Ő itt, Carina – mutat a jobb oldali lányra – Ő pedig, Rhyssa. Az anyádat nem kell bemutatnom neked azt, hiszem. Tudom, hogy már nagyon régen el kellett volna mondanom az igazat, de nem volt bátorságom és aztán, pedig beindult a karriered és boldognak láttalak, nem akartam egy ilyennel beárnyékolni ezt az egészet.

Dühöt érzek. Ahogy nézem a képeket, azt a két lányt, akik pont úgy néznek ki, mint én, félelem és egy fajta öröm fog el és úgy érzem, most váltam igazán teljessé.

-            Miért mondod el most ezt nekem? – Letörlöm a könnyeim és megpróbálom összeszedni magam. Apa feláll, és az ablakhoz sétál.

-            Carina, tegnap autóbalesetet szenvedett és kómába esett. A rendőrök úgy gondolják, hogy szándékos, emberölési kísérlet volt – Belemélyedek a székembe.  – Miamiba kell mennem, legalább is én mindenképpen megyek. Úgy gondoltam, hogy ennyi év titkolózás és hazugság után, ennél jobb indokot keresve se találni, hogy elmondja, van két ikertestvéred. Te vagy a legidősebb, pár perccel korábban születtél, mint Carina és végül a pici Rhyssa, akinek születésénél, kaotikus volt az állapota, hetekig inkubátorban kellett tartani – Apámból csak dőlnek a szavak, mint aki arra várt évek óta, hogy elmondhassa mind ezt nekem. Megérintem a nyakláncom és hallgatom, szinte iszom apám szavait. – Az anyád és én, szerettük egymást, de rengeteget veszekedtünk és végül az mellett döntöttünk, hogy elvállunk. Eszem ágában sem volt el hagyni titeket, így megegyeztünk, hogy egyik ötöket magammal viszem. Téged választottalak Dee…

RHYSSA

Miközben meredten bámuljuk egymást, a zsebemben megszólal a telefonom. Elsőre nem veszem fel, de miután már negyedszerre is csörög, el fog az idegesség és érzem valami nincs rendben.

Elő halászom a zsebemből a telefonom és olyan hív, akire nem is számítottam.

-            Emmett? – Remegő hangja engem is megrémít. Érzem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt. Tudom, érzem, hogy nincs valami rendben. Valami történt.

-            Rhy… Carina…

-            Emmett! Szedd össze magad, így semmit sem értek és csak megrémítesz vele! – Kénytelen vagyok leülni. Max pedig, kérdőn és zavarosan néz rá, de nem törődök vele, ő most a legkisebb bajom.

-            Carinának autóbalesete volt és Isten a tanúm rá Rhyssa, ez nem baleset volt. Meg vizsgáltam az autót, semmi üzemi zavart nem találtam, viszont, szemmel láthatóan valaki megbuherálta a fékeket. Amikor Carina fékezni próbált…

-            …nem fékezett, hanem gyorsított…- A szívem kihagyott egy ütemet.

-            Igen pontosan. De maga a becsapódás sem volt életveszélyes. Ugyan is a kocsiban mindössze három-négy utcára elegendő benzin maradt. Mond, hogy őrült vagyok, de..

-            … de, aki ezt tette, nem akarta, hogy a nővérem meghaljon, mindössze, hogy egy időre kivonják a forgalomból. Valaki azt akarta, hogy Carina, ágyhoz legyen kötve… Milyen az állapota?

-            Bár nem volt sok üzemanyag a kocsiban, és nem száguldott a kocsi, még is súlyos fejsérülést szenvedett, amikor neki csapódott az oszlopnak. Az orvosok mesterséges kómába helyezték egy időre… - Ömleni kezdenek a könnyeim. Nem! Ez kizárt! – Rhyssa, mibe keveredtetek?

-            Még én se tudom Emmett, én se tudom, de ki fogom deríteni. A legközelebbi géppel visszarepülök Floridába és szükségem lenne egy fuvarral a kórházig.

-            Írj, hogy mikor landolsz és száguldók! – Bontjuk a vonalat. Azonnal felpattanok, és a szobámba veszem az irányt.

Előkapom a bőröndöm és nem törődöm a hajtogatással, egyszerűen mindent belehajítok, majd a fürdőbe megyek és onnan is összeszedek mindent. Kint hagyok egy farmert és egy pólót, a hajam pedig lófarokba kötöm és átöltözöm. Előveszem a sportcipőm és azt is azonnal felkapom. Az agyam képtelen feldolgozni a történteket.

Átrohanok Rebeccahoz, aki még mindig alszik, de észreveszem, hogy a házban már mozgolódnak.  Miközben szőke barátnőm szobája felé száguldok, Dominicot veszem észre, ahogy a konyha irányába slattyog. Valamint egészen biztos, hogy Margaret köntösét láttam az imént.

Szó szerint berontok a szobába és bevágom magam után az ajtót, egyenesen Max orrára, diszkréten, de annál világosabban, hogy rohadtul nem vagyok kíváncsi rá.

-            Jézusom, mi van? Ég a ház? – Becca halálra rémülve néz rám vagy éppen úgy, mint aki nem normális, és ha tudná, mennyire közel is jár az igazsághoz. Bár, az ajtó becsapás, így jobban bele gondolva, lehet kicsit túlzás volt, de jól esett. Leülök az ágyra és nem csinálok mást, csak ülök. Mintha sokkos állapot kezdene úrrá lenni rajtam, de ezt nem engedhetem. – Megijesztesz…- ül fel és lesi minden mozdulatom.

-            Ma valaki, szándékos autóbalesetet okozott Carinának – Még kimondani is szörnyű.

-            Oh, istenem! – Egyre csak azon agyalok, még is ki állhat az egész mögött és mindig ugyan oda lyukadok ki. – Nem! Rhyssa! Aaron elvetemült, de ennyire, ilyenre csak nem lenne képes!

-            Nincs most időm elmondani, mi mindent tudtam meg, de szükségem lenne egy szívességre! Igazából kettőre is!

-            Miben tudok segíteni? – Látom a szemében az elszántságot és hálát érzek.

-            Ki kellene mentened a szüleidnél, mindennek ellenére szeretném megtartani a nővéremnek tett ígéretem.

-            Ez menni fog. Mi a másik?

-            Kellene a kocsid és azonnal, a legközelebbi járatra kellene jegyet foglalni, amíg összeszedem a maradék holmim – Rebecca ledobja magáról a takarót és egy szürke hálóingben áll előttem. Megölelem és remélem, nem most találkoztunk utoljára. Megkedveltem ezt a szőkeséget.

-            Persze, ezeket elintézem, addig pakolj! – Kimegyek a szobából, de Maxwell már sehol. Nem tudom, hogy csalódott vagy boldog vagyok ez miatt, de most nincs is ilyenre időm. Minél hamarabb a nővérem mellett akarok lenni.

Mire mindent összepakolok Rebecca száguld be hozzám, immár egy mályva egybe ruhába és befont hajjal. Mint mindig, gyönyörűen néz ki.

-            A legközelebbi gép két óra múlva indul, első osztályon volt már csak hely, úgy hogy oda foglaltam. Ahhoz, hogy elérd, el kellene indulnod, mert a kocsimba még tankolni kell!

-            Köszönök mindnet! – Szorosam magamhoz ölelem.

-            Hívj, ha bármire is szükséged van, vagy ha csak beszélgetni szeretnél!

Elindulunk lefelé, Becca segít nekem bepakolni a kocsiba. Mikor megfordulok, Maxwell áll a lépcsőn. Percekre meg is feledkeztem róla, hiba volt.

-          Nem tudok most beszélni vele, képtele vagyok rá.

-            Pedig beszélned kell vele – Elindul vissza, mire Maxwell felém. Félúton váltanak pár szót Rebeccával, de pillanatokkal később már előttem áll. Ugyan azaz érzés kerít hatalmába és a szemei ugyan úgy rabul ejtenek, mint minden alkalommal, csak annyi más, hogy tudom, most látom őt, utoljára.

-            Sajnálom, Rhyssa …- Nevem az ő szájából, annyira máshogy cseng, szinte üdítően.

-            Azt hiszem ezzel már elkéstünk! Mennem kell! – Beülök a kocsiba és elfordítom a kulcsokat, de amikor be akarom csukni az ajtót, ellen állásba ütközöm.

-            Nem akarom, hogy így váljunk el, nem akarom, hogy ez legyen az utolsó beszélgetésünk és ezek legyenek az utolsó emlékeink…

-            Nem működött volna, mert hazugság lett volna és esélyem sem volt, mindent elmondani, mert nem tartottad tiszteletben a kérésem, így pedig nem tudom, megbízhatok e benned.

-            Rhyssa, kérlek!

-            Viszlát, Maxwell!