DIEDER
Bonjuor, Kedves Olvasóim!
(...) ... Gondolták
volna, hogy az olasz, maszkos felvonulások ennyire izgalmasak és érdekesek
lehetnek? Hát higgyék el, hogy én sem. Velence, amely süllyedő város, mini
utcáival és gondoláival egyszerűen elvarázsolják az ember lányát. A házak
legtöbbje kis erkéllyel is rendelkezik. El tudnám magam képzelni, ahogy minden
reggel kint ülök, kezemben a kávéval es a tengert bámulom. Önök is? Egyszerűen
gyönyörű.
Padova pedig a maga
egyszerűségével lett nagyszerű. Tudták e, hogy semmilyen templomba nem lehet
nyitott vállal és térd fölötti ruhában bemenni, igazából semmilyen Szent helyre
nem. De azért, sok csecsebecsét beszereztem.
Caorle, hát számomra
igazán gyönyörű. Bár tény, hogy elég messze van mindentől. Lássuk be, hol is
tölthettem volna a Halloweent, ha nem Olaszországba, maszkban, tánccal és
minden egyébbel, amit ez az ország kínálhat nekem! (...)
Mr. Stella Evans
- Dieder!
Szép munka! - Jesse, mint mindig fess, ami igazából eléggé képes az ember
agyára menni, az én agyamra menni, hogy őszinte legyek. Senkinek nem lehet
ennyire kifogástalan a megjelenése állandóan, persze kivéve Mr.
Tökélynek.
A báli ruha, a jótékonysági estről, még
mindig a szekrényemben van felakasztva és, ha őszinte akarok lenni, az egész
este bennem van még. Pedig, mennyi idő eltelt. Több hónap! 8 hónap,
pontosabban. Idegtépő.
Hála az égne, Jesse sokat
utazik, így nem találkozom vele többször, kéthavi rendszerességgel és egyébként
is ez csak egy nyavalyás csók volt. Egy isteni csók!
Térj észhez Dieder!
- Elnézést a zavarásért,
Mr. Freewan, de Miss. Evanst keresik. Sűgős! - Jesse rám néz, de én azonnal
kiviharzom. Azonnal a legrosszabbakra gondolok, pedig semmi okom nem lenne rá,
de érzem, mintha egy darab belőlem, fájna. Érthetetlen, hisz ezt addig, ilyen
erősen nem is éreztem, amíg Mona be nem jött, hogy keresnek.
Az apám áll az irodám
közepén és az ablakon bámul ki a nyüzsgő tömegre. Nem egy nagy iroda, de nekem
éppen elég. Figyelem apám széles vállát, de valahogy jelenléte, nem hat rám,
nyugtatóul.
- Apa.- hangom sokkal
erőtlenebb, mint terveztem. Megfordul, és már nem az a fiatalos Scott Evans áll
előttem, mint régen, hanem most egy igen csak szomorú énje az, aki mélyen a
szemembe bámul. - Történt valami? - Odalép mellém és szorosan megölel.
- Szívem! Szeretném, ha
most leülnél! - A kanapéhoz vezet, én pedig az égvilágon semmit nem értek! Mi a
fészek pokol folyik itt?
- Megijesztesz!
- Tudod, van valami, amit
soha nem mondtam el neked. Nem voltam őszinte, s akárhányszor kérdezted, mindig
eltereltem a témát. - Azonnal tudtam, hogy az anyámról van szó, akiről olyan
keveset tudok, igazából semmit. - Miamiba utazunk még ma.
- De hát miért? Apa mi
folyik itt?
Apám elém rak egy képet,
amelyen két barna hajú lány ül. Olyan 15-16 év körüliek lehetnek és teljesen
egyformák. Aztán még egy, jóval idősebb barna hajú asszony képét teszi elém.
Azonnal tudom, hogy ő az anyám. Felnézek apámra és hirtelen nem tudom, mit
mondjak neki. Elárulva érzem magam.
-
Ő itt, Carina – mutat
a jobb oldali lányra – Ő pedig, Rhyssa. Az anyádat nem kell bemutatnom neked
azt, hiszem. Tudom, hogy már nagyon régen el kellett volna mondanom az igazat,
de nem volt bátorságom és aztán, pedig beindult a karriered és boldognak
láttalak, nem akartam egy ilyennel beárnyékolni ezt az egészet.
Dühöt érzek. Ahogy nézem
a képeket, azt a két lányt, akik pont úgy néznek ki, mint én, félelem és egy
fajta öröm fog el és úgy érzem, most váltam igazán teljessé.
-
Miért mondod el most
ezt nekem? – Letörlöm a könnyeim és megpróbálom összeszedni magam. Apa feláll,
és az ablakhoz sétál.
-
Carina, tegnap
autóbalesetet szenvedett és kómába esett. A rendőrök úgy gondolják, hogy
szándékos, emberölési kísérlet volt – Belemélyedek a székembe. – Miamiba kell mennem, legalább is én
mindenképpen megyek. Úgy gondoltam, hogy ennyi év titkolózás és hazugság után,
ennél jobb indokot keresve se találni, hogy elmondja, van két ikertestvéred. Te
vagy a legidősebb, pár perccel korábban születtél, mint Carina és végül a pici
Rhyssa, akinek születésénél, kaotikus volt az állapota, hetekig inkubátorban
kellett tartani – Apámból csak dőlnek a szavak, mint aki arra várt évek óta,
hogy elmondhassa mind ezt nekem. Megérintem a nyakláncom és hallgatom, szinte
iszom apám szavait. – Az anyád és én, szerettük egymást, de rengeteget
veszekedtünk és végül az mellett döntöttünk, hogy elvállunk. Eszem ágában sem
volt el hagyni titeket, így megegyeztünk, hogy egyik ötöket magammal viszem.
Téged választottalak Dee…
RHYSSA
Miközben meredten bámuljuk
egymást, a zsebemben megszólal a telefonom. Elsőre nem veszem fel, de miután
már negyedszerre is csörög, el fog az idegesség és érzem valami nincs rendben.
Elő halászom a zsebemből a
telefonom és olyan hív, akire nem is számítottam.
-
Emmett?
– Remegő hangja engem is megrémít. Érzem, ahogy egyre nehezebben kapok levegőt.
Tudom, érzem, hogy nincs valami rendben. Valami történt.
-
Rhy…
Carina…
-
Emmett!
Szedd össze magad, így semmit sem értek és csak megrémítesz vele! – Kénytelen
vagyok leülni. Max pedig, kérdőn és zavarosan néz rá, de nem törődök vele, ő
most a legkisebb bajom.
-
Carinának
autóbalesete volt és Isten a tanúm rá Rhyssa, ez nem baleset volt. Meg
vizsgáltam az autót, semmi üzemi zavart nem találtam, viszont, szemmel
láthatóan valaki megbuherálta a fékeket. Amikor Carina fékezni próbált…
-
…nem
fékezett, hanem gyorsított…- A szívem kihagyott egy ütemet.
-
Igen
pontosan. De maga a becsapódás sem volt életveszélyes. Ugyan is a kocsiban
mindössze három-négy utcára elegendő benzin maradt. Mond, hogy őrült vagyok, de..
-
… de,
aki ezt tette, nem akarta, hogy a nővérem meghaljon, mindössze, hogy egy időre
kivonják a forgalomból. Valaki azt akarta, hogy Carina, ágyhoz legyen kötve…
Milyen az állapota?
-
Bár nem volt sok üzemanyag a kocsiban, és nem
száguldott a kocsi, még is súlyos fejsérülést szenvedett, amikor neki csapódott
az oszlopnak. Az orvosok mesterséges kómába helyezték egy időre… - Ömleni
kezdenek a könnyeim. Nem! Ez kizárt! – Rhyssa, mibe keveredtetek?
-
Még én se tudom Emmett, én se tudom, de ki fogom
deríteni. A legközelebbi géppel visszarepülök Floridába és szükségem lenne egy
fuvarral a kórházig.
-
Írj, hogy mikor landolsz és száguldók! – Bontjuk a
vonalat. Azonnal felpattanok, és a szobámba veszem az irányt.
Előkapom
a bőröndöm és nem törődöm a hajtogatással, egyszerűen mindent belehajítok, majd
a fürdőbe megyek és onnan is összeszedek mindent. Kint hagyok egy farmert és
egy pólót, a hajam pedig lófarokba kötöm és átöltözöm. Előveszem a sportcipőm
és azt is azonnal felkapom. Az agyam képtelen feldolgozni a történteket.
Átrohanok
Rebeccahoz, aki még mindig alszik, de észreveszem, hogy a házban már
mozgolódnak. Miközben szőke barátnőm
szobája felé száguldok, Dominicot veszem észre, ahogy a konyha irányába
slattyog. Valamint egészen biztos, hogy Margaret köntösét láttam az imént.
Szó
szerint berontok a szobába és bevágom magam után az ajtót, egyenesen Max
orrára, diszkréten, de annál világosabban, hogy rohadtul nem vagyok kíváncsi
rá.
-
Jézusom, mi van? Ég a ház? – Becca halálra rémülve néz
rám vagy éppen úgy, mint aki nem normális, és ha tudná, mennyire közel is jár
az igazsághoz. Bár, az ajtó becsapás, így jobban bele gondolva, lehet kicsit
túlzás volt, de jól esett. Leülök az ágyra és nem csinálok mást, csak ülök.
Mintha sokkos állapot kezdene úrrá lenni rajtam, de ezt nem engedhetem. –
Megijesztesz…- ül fel és lesi minden mozdulatom.
-
Ma valaki, szándékos autóbalesetet okozott Carinának –
Még kimondani is szörnyű.
-
Oh, istenem! – Egyre csak azon agyalok, még is ki
állhat az egész mögött és mindig ugyan oda lyukadok ki. – Nem! Rhyssa! Aaron
elvetemült, de ennyire, ilyenre csak nem lenne képes!
-
Nincs most időm elmondani, mi mindent tudtam meg, de
szükségem lenne egy szívességre! Igazából kettőre is!
-
Miben tudok segíteni? – Látom a szemében az
elszántságot és hálát érzek.
-
Ki kellene mentened a szüleidnél, mindennek ellenére
szeretném megtartani a nővéremnek tett ígéretem.
-
Ez menni fog. Mi a másik?
-
Kellene a kocsid és azonnal, a legközelebbi járatra
kellene jegyet foglalni, amíg összeszedem a maradék holmim – Rebecca ledobja
magáról a takarót és egy szürke hálóingben áll előttem. Megölelem és remélem,
nem most találkoztunk utoljára. Megkedveltem ezt a szőkeséget.
-
Persze, ezeket elintézem, addig pakolj! – Kimegyek a
szobából, de Maxwell már sehol. Nem tudom, hogy csalódott vagy boldog vagyok ez
miatt, de most nincs is ilyenre időm. Minél hamarabb a nővérem mellett akarok
lenni.
Mire
mindent összepakolok Rebecca száguld be hozzám, immár egy mályva egybe ruhába
és befont hajjal. Mint mindig, gyönyörűen néz ki.
-
A legközelebbi gép két óra múlva indul, első osztályon
volt már csak hely, úgy hogy oda foglaltam. Ahhoz, hogy elérd, el kellene indulnod,
mert a kocsimba még tankolni kell!
-
Köszönök mindnet! – Szorosam magamhoz ölelem.
-
Hívj, ha bármire is szükséged van, vagy ha csak
beszélgetni szeretnél!
Elindulunk lefelé, Becca segít nekem
bepakolni a kocsiba. Mikor megfordulok, Maxwell áll a lépcsőn. Percekre meg is
feledkeztem róla, hiba volt.
-
Nem tudok most beszélni vele, képtele vagyok rá.
-
Pedig beszélned kell vele – Elindul vissza, mire
Maxwell felém. Félúton váltanak pár szót Rebeccával, de pillanatokkal később
már előttem áll. Ugyan azaz érzés kerít hatalmába és a szemei ugyan úgy rabul
ejtenek, mint minden alkalommal, csak annyi más, hogy tudom, most látom őt,
utoljára.
-
Sajnálom, Rhyssa …- Nevem az ő szájából, annyira
máshogy cseng, szinte üdítően.
-
Azt hiszem ezzel már elkéstünk! Mennem kell! – Beülök a
kocsiba és elfordítom a kulcsokat, de amikor be akarom csukni az ajtót, ellen
állásba ütközöm.
-
Nem akarom, hogy így váljunk el, nem akarom, hogy ez
legyen az utolsó beszélgetésünk és ezek legyenek az utolsó emlékeink…
-
Nem működött volna, mert hazugság lett volna és esélyem
sem volt, mindent elmondani, mert nem tartottad tiszteletben a kérésem, így
pedig nem tudom, megbízhatok e benned.
-
Rhyssa, kérlek!
-
Viszlát, Maxwell!